| 2008. március 26., szerda |
 |
| »
| |
 |
| |
Akadémiai Kiadó Szótár CD
Országh-Magay Nagyszótárral vásárolt CD, telepítése utáni első indításkor:
Kattintás után:
Az "OK"-ra kattintva természetesen kilép. Azt hiszem nincs mit hozzáfűzni. (Ajándék volt a húgomtól, súlyos tízezrekért.)
|
| 2008. március 24., hétfő |
|
| »
| |
|
| |
Óva intjük Angliát!
A magyar liberális sajtó (élén az Index-szel és az ÉS-sel) kórusban nyomja a magánbiztosítók előnyeit az egészségügyben. Tóta W. már az x-edik kioktató faszságot adja le, tanárbácsis jelleggel. Elmagyarázza, miért, per definitionem, szar az állami egészségügy. Ugyanezt adja elő az ÉS is, kevesebb leereszkedéssel a hangjában. Váncsa (aki arról a kibaszott nagy műveltségéről híres) külön kis szösszenetet ereszt meg, amiben valami nyugati rokona elmélkedik a szobába helyezett virágok számáról (mert a biztosítója azt "kiköveteli", a kurva hétszentségit!) Közben, persze, felmerül, ez kurva sok okos ember nyilván folyamatos kognitív disszonanciával küzd (vagy duplagondol, vagy elektorosokkal törli bizonyos kellemetlen tényeit a valóságnak), mert hát ott van az a barom Anglia. (Óva intjük Angliát!) Egy kattintásra van az igazság, úgy hívják National Health Service. Már 50 éve adóból eltartott, állami tulajdonú egészségügy van. A kapitalizmus bölcsőjében. (Industrial Revolution, anybody?) Miért? Talán kérdezzük meg az Index és az ÉS munkatársait! Uraim, könyörgöm, mi esett az angolokba? Tévútra tértek! Nyilván, igen. És a Vas Lady (Tóta W. bálványa), hát miért nem csapott szét közöttük? Hiszen az egyéniérdekeltségsokkaljobberedményekethoz mintazállamibizony. A válasz, persze, világosabb mint a déli nap: mert látták MEKKORA KIBASZOTT NAGY FOS AZ AMERIKAI RENDSZER. De ezt csak az nem látja, aki még nem húzta ki a fejét a seggéből (vagy milliomos és szarik mindenki másra).
A magyar egészségügy, drága Váncsa és Tóta W. urak, NEM ÁLLAMI! Mondjuk együtt ismét: nem állami! Na mégegyszer gyerekek: NEM. ÁLLAMI. EGÉSZSÉGÜGY. Ne tessenek hápogni, tessenek leülni, mély levegő, elő a kockás füzet, és ács ceruzával bevésni: Magyarországon nincs állami egészségügy az angliai értelemben. A kórházak túlnyomó többsége nincs állami irányítás alatt, egységes rendszerbe szervezve. A TB CSAK FIZET az ellátásért, de nem TULAJDONOSA a kórházaknak. Ez, kérem alássan, KIBASZOTT SZAR, és ebben nincs egy csepp vita sem. De nem azért, esedezem, mert ÁLLAMI (lásd Anglia).
Na, gyerekek, miután ezt tisztáztuk, mehettek, húzzatok ki az udvarra, nagyszünet van és az idő gyönyörű!
|
| 2006. május 23., kedd |
|
| »
| |
|
| |
New York, New York
Ezen a nyáron New Yorkban leszek, és a gúgöl nevű garázs Bt.-nek fogok dolgozni mint 'gyakornok' (intern.) Szombaton érkeztem, a LaGuardia reptérre, onnan reptéri kisbusz vitt (volna) a Wanderers Inn West hostelbe, ha nem kerülünk egy irtózatos dugóba Manhattan déli részén. Laza két órát araszolgattunk a sárga taxik között (legalább látványos volt.) A hostel, kellemes meglepetésemre, tiszta, olcsó, baró hely. Mindenkinek csak ajánlani tudom (igaz, a Harlemben van, 113-i utca.) Ahogy belépek a szobába (6 emeletes ágy) azonnal bemutatkozik az egyetlen gyerek aki a szobában van (egy német, az Accenture-nek dolgozik, New Jersey-be jött konzultálni pár napra) és azt javasolja menjünk ki a városba 'mulatni.' Pár perc múlva belép egy másik gyerek (ausztrál, éppen a világot járja, most érkezett Dél-Afrikából) és ő is azt kérdezi nincs-e kedvünk kimenni 'pár sörre.' Mivel nekem másnap (vasárnap) reggelig semmi dolgom (akkora terveztem a szobakeresést, de ehhez találkozókat kellene megbeszélni azokkal akiknek sikerült az apróhirdetések alapján megszerezni a telefonszámát) szóval úgy döntök miért ne? El is indulunk. Első sétám Harlemben. Elég lepattant. De olyan "menőn" lepattant: mindenhol videoklipbe illő arcok, mindenki úgy öltözködik mint egy hip-hop sztár. Három háztömböt kell sétálni a 116. utcáig, ott fogunk ugyanis metróra szállni. Már voltam New Yorkban, szóval nem lepődöm meg a metrón: a megállók eszméletlenül kopottak és koszosak, a kocsik viszont egész tűrhetőek, de tényleg. A metróra várva a sínek között észreveszek egy patkányt amelyik békészen majszol valamit. Később észreveszek még egyet. Hajrá. A mulatozás elég szordínósra sikeredett, két okból: ad 1. estefelé kezdett rohadt hideg lenni (Florida után pláne), kb. 10 (!) fok, ad 2. pénzügyileg elég észnél kellett lennem, mert ahhoz, hogy beköltözzek egy szobába, elég nagy előleget kell letenni.
Másnap sétáltam egyet a környéken. Gyönyörű idő volt. Napsütés, friss, üde levegő. A Central Park pár utcányira volt csak, szóval arrafelé vettem az irányt. Nagyon bejött ez a Central Park. Tényleg olyan mint egy erdő, más részein pedig hatalmas (de tényleg hatalmas) gyepes területek vannak. Egy helyen pedig baseball pályákba botlottam. Megértettem miért imádják az amcsik: élőben nagyon kellemes látvány a szemnek. Hatalmas zöld terület, színes mezek, nyugis játékmenet.
A new yorkiak hihetetlenül változatos népség. Ez már az első látogatásomkor feltűnt, de ismét meg kell állapítanom: ennyire színpompás társaságot még soha az életben nem láttam. Minden náció, minden jövedelmi réteg, minden életkor, minden foglalkozás képviselteti magát, tetszőleges kombinációban. Csak ámulok és bámulok.
Vasárnap délután mentem 'háztűznézőbe'. Két illetőt sikerült elérnem, mindketten a Harlemben laktak. Mivel elég olcsón akarom megúszni a nyári szállás dolgot, ezért ez eléggé leszűkítette a kört. Az első szoba a 125. utca magasságában van, egy húszemeletes épületkomplexumban. Egy latino csávó lakik ott, két kutyával. Elég koszos a hely, de a csávónak valami hihetetlen házimozi rendszere van. A második hely a 149. utcán van, tiszta lakás, fehér lakóval aki egy kórházban dolgozik. A metrómegálló egy köpésre a háztól. Ez el is dönti a dolgot. Hétfőn este át is költöztem a hostelből az új helyre.
A gúgöl office egyébként a Times Square közelében van, gyakorlatilag egy saroknyira, a Broadway-en. A 19. emeleten van az ebédlő, terasszal. A kilátás elég, köhm, impresszív.
|
| 2006. április 22., szombat |
|
| »
| |
|
| |
5K - 26:00
Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem egy futóversenyen. A táv 5 kilométer volt, borult, de párás és meleg időben. Annyi nehezítés volt, hogy egy hídon kellett átfutni (kétszer is) ami elég rendesen visszavette az iramot (amikor meg kellett mászni, mármint.) Kb. 1400-an indultunk (!), a nevezési díj pedig 30 dolcsi volt (egy kicsit soknak tartottam.) Ezért a halom pénzért legalább kitettek magukért: a park ahol nevezni lehetett és ahonnan az indulás volt, tele volt rakva asztalokkal, amelyeken rogyásig állt a mindenféle gyümölcs, energiaital, sportszelet, jeges víz. Egy kicsit lakmároztam is indulás előtt (mivel valahol azt olvastam, hogy nem árt előtt egy kis cukor a vérbe.) Egyébként majdnem lemaradtam a regisztrációról. Nem tudtam, hogy 30 dolcsit kell fizetni, ezért csak 10 dollár volt nálam. A verseny nyolckor kezdődött, a regsztráció fél héttől. Azt se tudtam, hogy a többség már előre regisztrált, és alig vannak akik helyben regisztrálnak. Úgy kellett visszarohannom egy automatához, hogy pénzt vegyek ki. Végül is a 1273-as rajtszámot kaptam, meg egy digitális adót, amit a cipőmre raktam. Ezzel hajszálpontosan mérni tudják az időmet, király!
Mivel ez volt az első versenyem, gondoltam jobb a szerénység, ezért szépen a tömeg végére bandukoltam a rajt előtt. Gyakorlatilag én voltam az utolsó induló. Eldördül a startpisztoly, körülnézek, még csak meg se mozdul senki. Várok egy picit, még mindig semmi. Aztán lassan látom, hogy előrébb hullámzani kezd a tömeg, néhányan pedig elkezdenek sétálgatni (tőlem kb. 50 méterre előre.) Már vagy egy perc eltelt, de még csak most érünk a rajtvonalhoz! Azért ennyire nem vagyok rossz formában, gondolom magamban és lassan elkezdek kocogni. Közben kezdem csak figyelni kik vannak körülöttem: öreg nénik, bácsik, kövér csávó a feleségével (aki szintén pufi), 5 éves kissrácok, kismama babakocsival (kocog!), hoppá! Elkezdem egy kicsit felvinni a tempót, de azért vigyázok, mert nem akarok valahol féltávon kifulladni. Tisztára hülyén érzem magam, mert egyszerűen nem akar elfogyni az öreg bácsi/kissrác/dagi csávó/kismama szekció, pedig folyamatosan megyek el mellettük. A híd aljához érünk, ahol kezdődik a kb. 600 méteres emelkedő. Kinyílik a horizont, meglátom mennyien vannak még előttem: rohadt sokan. Jobb lesz belehúzni. Caplatok fel a hídon, elérek a közepére, ekkor fut el mellettünk a csávó, aki később megnyeri a versenyt (16 perc körül), már jönn visszafele. A hétszázát. Lefelé könnyebb lesz, gondolom, és gyorsítok. MÁR MEGINT EGY KISMAMA BABAKOCSIVAL! Itt tényleg fitness őrület van. Próbálom tartani az iramot, közeledek a fordulóhoz. A kitett bója mellett asztalok állnak, műanyagpoharakkal amikben víz van. Egy pillanatig habozok, hogy a filmekben látott mozdulattal felkapjak-e egyet (a vizet lazán a pofámba hajítanám, poharat összegyűrném, majd megkínzott arckifejezéssel gyorsítanék, ahogy azt a nagyoktól láttam) de inkább mégse. Forduló. Megint fel a hídra. Itt már vannak akik egyszerűen átváltanak gyaloglásra, de én persze nem. Nem is fáradok el annyira mire felérek a híd tetejére, lefelé majd könnyebb lesz. Gondolom. Erre beüt amitől féltem: elfogy a levegő. Eddig szigorúan az orromon át vettem a levegőt, ahogy olvastam, most a szükség törvényt bont alapon néha lihegek egyet. Azért próbálom ütemben tartani magam. Hihetetlen módon a lefele út nehezebb mint fölfele volt. Hogy tovább romoljon a közérzetem, kb. 200-250 méterrel előrébb megpillantok egy kb. 5-6 éves kiscsávót (nem lehet több 30 kilónál) amint laza gyerekfutással (a mozdulatok finom kidolgozottságának nyoma sincs!) trappol. Elhatározom, hogy ha beledöglök is, azt a kiscsávót leelőzöm. Lehet, hogy tényleg beledöglök, ugyanis a híd aljánál majdnem átváltok gyaloglásra, pedig gyorsítanom kellene (utolsó kilométer.) Adok egy lelki tockost magamnak aztán próbálom legalább az ütemet tartani. Elhatározom, hogy az utolsó 500 méterre tartogatom a "mindent bele" feelinget. Egy kicsit később kompromisszumot kötök magammal és 350 méterre módosítom a végső hajrá kezdetét. Aztán 300 méterre. Majd végül 150-re. A kiscsávót, nagy megnyugvásomra, sikerül leelőznöm (a kisördög egy pillanatnyi múló vágyat ültet belém, hogy egy barackot nyomjak a fejére, de legyűröm a kisértést), aztán már jön a célegyenes, kurva nagy a tömeg, most már tényleg gyorsítani kell mert mindenki buzdít mint a hülye. Tényleg belehúzok, hogy legalább a célvonalon sprintelve (na jó, gyorsabban futva) menjek át. Felpillantok a digitális órára a kijelző felett: 25:59 (hivatalosan ugyan 26:00, de ugye lélektanilag a 25:59 közelebb van 25:00-hoz mint a 26:00-hoz.)
Egy ideig nem nagyon kapok levegőt, próbálok egy kicsit kocogni, hogy lehűtsem magamat, aztán nekiesek a sok kitett gyümölcsnek: pillanatok alatt eltüntetek egy halom ananászt, sárgabarackot, szőlőt, banánt és vagy egy fél liter narancslevet. Egy kicsit később még leküldök egy szendvicset és még egy fél liter vizet. Közben lassan összeszedem magam és figyelem ki fut be utánam. Hát elég sokan. Még 50 perc után is vannak érkezők (öreg bácsik/nénik szekció.) Közben már teszik is ki az eredményeket (a digitális kor: a számítógép korcsoportok szerint csoportosítva és a digitilás adók segítségével mért idők sorrendjében elkészíti a sorrendet), odatülekszem: Male 30-34, első helyezett ... nem én vagyok. Inkább alulról kezdem el nézni a listát: 20-ik hely! A 60-ból. Hm, nem is rossz. Az első (korcsoportomban) egyébként 19:25 alatt futotta le a távot, 23:00-val pedig már benne lennék az első tízben. 22:00-val pedig az első ötben! Van hova fejlődni. Megnézem a többi korcsoportokat is: a tőlem fiatalabbak átlagban gyorsabban, a tőlem öregebbek átlagban lassabban futottak. Nem meglepő. Szerény becslésem szerint az összesítettben olyan 100-ik körül lehetek. Ez egy első verseny esetében nekem tök elég, csak azt nem tudom, hogy volt-e nálam gyorsabb kismama babakocsival?
|
| 2006. január 7., szombat |
|
| »
| |
|
| |
Hungari-jin wa atama-ii desu ne ...
Benyomások, észrevételek, összevissza:
- Az emberek többsége nem hord sapkát télen. Sálat se. Pedig voltak mínuszok rendesen. Note to self: a magyar sapka/sál piacban vannak még kiaknázatlan tartalékok.
- Budapest tényleg eszméletlenül zsúfolt és lekoszlott. A belvárosban tényleg lépni sem lehet a kutyaszartól. A házak nagyrésze nagyon le van pattanva.
- De! A belterek sokkal jobban néznek ki mint azt az ember a külső alapján becsülné. Szinte akárhova mentük (lakás, kocsma, üzlet, mozi) a belső tér egész jól nézett ki és (szerintem) ízlésesen volt berendezve.
- A ruházkodásra még mindig rengeteget költhetnek az emberek: egy átlagamerikai (az átlagos magyar fizu többszörösét keresve) gyakorlatilag topisnak számítana Budapesten.
- Floridában (mint az USA-ban általában) hajnali kettőkor bezár a bazár, és ezt baromi szigorúan veszik. (Szó szerint kirúgnak az utcára.) A hajnalig tartó mulatozás ismeretlen errefelé (legfeljebb otthon.) Magyarországon még nincs ekkora szabadság, ezért lehet nyugodtan hajnalig járni kocsmáról kocsmára, ráadásul a zene is egész tűrhető néhol. Nekem különösen a Corvin mozi háta mögötti hely jött be, ahol a pincében olyan jó kis DJ zene ment, hogy órákon át álldogáltam ott csak a zenét hallgatva.
- Szinte nem beszéltem olyan emberrel aki, valamilyen formában, ne lett volna érintkezésben a világosszürke, szürke, sőt néha sötétszürke gazdasággal. A balkanizálódás másik jele: egy átlagos kocsmában a sör fele annyiba kerül mint itt Floridában, egy jobb helyen viszont kétszer annyiba. Következtetés: nincs középosztály, csak szegények és gazdagok (természetesen magyar viszonylatok között szegények és gazdagok.)
|
| »
| |
|
| |
We Want Beer
Egy ország, ahol úgy gondolták, hogy be lehet tiltani az alkoholt ...
|
| 2005. november 5., szombat |
|
| »
| |
|
| |
What Would Jesus Do?
Akkor most mi van? Ha
a gyerekünket akarja megölni egy gazember, és csak úgy akadályozhatjuk
meg, ha megöljük az illetőt, akkor az rendben van? Oké háborúzni,
ha igaz ügy érdekében történik? Ha egy terrorista tudja hol a bomba ami
ezreket ölhet meg, akkor lehet egy kis kínzást alkalmazni, hogy
válaszokat csikarjunk ki? A vitát persze már végignyomták, a
viták alvitáit is végignyomták, a viták alvitáinák értelmezési
résztletkérdéseinek vitáit is végignyomták. Végeredmény: nem.
|
| »
| |
|
| |
Now is the winter of our discontent ...
Made glorious summer by this sun of York,
And all the clouds that lowered upon our house
In the deep bosom of the ocean buried.
Tegnap voltam Depeche Mode koncerten Tampá-ban. Furcsa volt, mert
annyira ismertem már a számokat, meg minden, már tíz éve is kivülről
tudtam a Policy of Truth és Enjoy the Silence számokat (összes
mixeikkel együtt.) (Már voltam Depeche koncerten, Magyarországon, a
Kisstadionban.) Szóval furcsa volt. A lényeg: nem jött be a
hangosítás. Egy hangmérnök biztos megmagyarázná, hogy miért szükségszerű, hogy
így legyen, de nekem akkor se tetszett. Zajos volt, nem jöttek ki a
részletek, sercegett (szerintem.) Még a kedvenc számaim se voltak
élvezhetőek. Mindegy. Legalább most élőben láttam a Depeche Mode-ot:
Dave Gahan, Martin Gore, Andrew Fletcher. Ott álltak tőlem kb. 30
méternyire. Voltak slágerszámok, pörgés a mikrofonnal, "integetés" a
Never Let Me Down alatt, minden amit "sztenderd" Depeche Mode koncerten
elvárunk. Ami nekem új volt, az Martin Gore aktívabb részvétele a
számok előadásában. Szinte nem is volt olyan szám, hogy a szinti
mögött állt volna. Legtöbbször ott állt a színpadon és gitározott, míg
Dave Gahan énekelt. Érdekes felállás volt. Az amcsik egyébként nem
pörögtek túl be, talán ha félig volt a húszezres csarnok. A színpad
körül volt vagy 20-30 "őrült" rajongó, de azok is inkább olyan
konszolidált őrültek voltak. Utána még elmentük sörözni egyet a
csarnok melletti sörözőbe, a DJ a koncert örömére (meg azért mert a DM
rajongók kenték mint a vajas kenyeret) egymás után rakta be Depeche
számokat. Pár sör után nekem is kedvem támadt megmutatni a nyamvadt
amcsiknak milyen is a magyar "virtus" és előadtam sajátos
"részeg-pogó-trance-dance" számomat a kedvenc Enjoy the Silence
mixekre. Utána húzás a motelbe, másnap vissza Melbourne-be.
Mi az Igazság? ... Ami Szabaddá tesz. Mi a Szabadság? ... Amivé az Igazság tesz.
|
| 2005. október 28., péntek |
|
| »
| |
|
| |
Zhang Zi Yi
Magyarországnak egy ezeréves KUSSra lenne szüksége. Senki nem
szólhatna egy szót sem, csak némán intéznék a dolgukat. A tévében
csak természetfilmeket mutatnának, aláfestőzenével. Talán utána,
talán, lennénk érdemesek megszólalni, persze csak halkan, NAGYON halkan.
|
| »
| |
|
| |
Az igazság szabaddá tesz titeket
Oké.
Hajnali fél egy van. Itt állok a 'Hooters' nevű franchise (lánc)
étterem parkolójában, éppen csapvizet töltök az Oldsmobile kilyukadt
hűtőjébe. Pont annyira elég, hogy eljussak a Chumley's nevű
kocsmáig. (Aminek egyébként csak 'beer-wine license'-sze van,
azaz nem árulhatnak töményt, mert az többe kerülne.) A
Chumley's-ban belefutok az egyik diákomba, akivel másnap (ma) órám
lesz, reggel 10-től. Aladdin-nak van öltözve, (part time job),
mivel ez úgynevezett 'costume night' (+ 5 dolcsi). Valami
kibaszott szar DJ nyomja a zenét, a Wurlitzer ki van kapcsolva.
Öt perccel a zárás előtt a DJ pakolni kezd én meg megpróbálok benyomni
valami értelmes zenét (Radiohead: Where I end and You begin) de nincs
KIBASZOTT egydolláros bankjegyem, a csapos csajszi meg elhajt, mert
kártyára nem adhat zsét. Oké. Hooters: elvileg a csajszik a
magányos fiúkhoz ülnek oda, hogy 'boost'-olják a fogyasztást,
jellemzően mellettem nem ül senki, pedig vedelem a sört mint állat
(vagy épp azért?). Zeneajánló: Radiohead: I might be wrong, DJ
Tiesto: Love comes again, és az überfavorit: Tom McRae: A day like
today (egy Chevrolet hírdetésben figyeltem fel rá.)
|
| »
| |
|
| |
A lét elviselhetetlen könnyűsége
Sztriptízbárban
vagyok. Tél van, vagy nyár. Már nem emlékszem. Mindig
ugyanazért a lányért járok vissza: Rozinak hívják. Magyarországon
cigánynak hívnák. (Egyszer azt mondta nekem, hogy őt úgy hívják:
Rozalinda! Később megtudtam, egyszerűen csak Rozália,
ennyi.) Most biztos mindenki azt várja, hogy áradozzak róla:
ilyen gyönyörű, meg olyan gyönyörű! Pedig ... Szóval, na, vastag
bokája volt nekije, és egy kicsit kancsal, mint Isaura, és, hát, egy
ici-picit, (de tényleg !) lófoga. Ezek után, gyönyörű volt-e
Rozi? Habozva, (illetve, dehogy habozva!): Igen!
Kibaszottul az volt: tökéletes alak, fekete, egyenes, hosszú haj, és
valami "leszarom mit gondolsz!" a barna (majdnem fekete!)
szemében! Szóval ott ülök, és beszélgetünk (mindig
beszélgettünk!!!), de látom, hogy nagyon be van már rúgva (a vendégek
(kötelezően) "pezsgőt" vesznek a lányoknak, ami 8 eFt körül kezdődik,
és hát, azért a lányoknak is inni kell belőle, 15 vendég egy este = 3
liter pezsgő, minimum), szóval akadozik a nyelve, és hülyeségeket
beszél. (Mondjuk miattam nem kéne. Ha csak ott ülünk és
nézzük a falat, az már tökéletes.) Aztán egyszercsak felpattan
(majdnem elesik) és odamegy az egyik barátnőjéhez (aki éppen meztelenül
vonaglik egy acélcső mellett), aki félbeszakítja a táncot és leguggol,
hogy beszélhessenek a színpad szélén. A zene nagyon hangos,
szóval nem vagyok biztos benne, hogy bármit is értenek abból amit
mondanak egymásnak. Rozi izgatottnak tűnik, vadul magyaráz
valamit a guggoló (meztelen) lánynak. Az szorgosan bólogat (bár
nem sok meggyőződéssel), a végén átölelik egymást, aztán Rozi visszajön
hozzám. Felveszi a pezsgős poharat és kiissza ami benne
maradt. Majd mentegetőzni kezd, de mondom, hogy nem számít,
felőlem nyugodtan. Aztán hirtelen (már sokszor voltam itt,
mondhatjuk törzsvendég vagyok), nyakamba borul és azt mondja, hogy a
barátjával már évek óta próbálkoznak, de nem, egyszerűen nem bír teherbe
esni. Nem kezd el sírni (azt soha!), de majdem megfulladok, olyan
erősen szorít magához. Én meg csak nézek magam elé és hirtelen
azt gondolom, hogy magamra kellene dönteni az egész kócerájt, mint
annak idején Sámson tette.
|
| 2005. október 17., hétfő |
|
| »
| |
|
| |
Audrey Hepburn + Pilinszky János
Keringő
A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.
|
| 2005. augusztus 9., kedd |
|
| »
| |
|
| |
Németh László a fokozatosságról
"A mi belső fejlődésünkben
sem fokozatos semmi. Ami új készül bennünk, az egyszer csak itt van;
kirobban. A virágok egy éjszaka nyitnak, a kis költő elalszik, s felébred a
nagy. Még a férfiasság is csak egy év, fél év, néha hetek alatt ébred. De
nemcsak az életben nem felel meg a fokozatosságnak semmi; nem valósítható
meg a tananyagban sem. A gyökvonás nem nehezebb az osztásnál; a középkor
története az ókorénál, az igeragozás a főnévragozásnál. A lejtő, amit a
pedagógus készít: önámítás. A lejtőre rakott ismeretek egy szintbe esnek. Ha
az ész mint a rakpartra fölnőtt folyó fölért hozzájuk, egyszerre áradhat
szét rajtuk. Aki a többtagú osztását fölérte ésszel, az a gyökvonást, az
egy- és kétismeretlenű egyenletet éppúgy felérheti."
|
| 2005. július 31., vasárnap |
|
| »
| |
|
| |
Moldova György
2002.
nyarát írjuk. Szép ingben vagyok és szövetnadrágban. A
cipőm a legdivatosabb "kockaorrú" menedzsercipő. Meleg van, de én
árnyékban vagyok. Hátam mögött a parlament, előttem a Kossuth
téri metrómegálló kijárata. Éppen telefonálok.
Mobiltelefonálok. A barátaimat várom, akikkel majd ebédelni
megyek. Kb. két, két és fél órát fogunk "ebédelni". Semmi dolgom
ugyanis. Az indiai TCS nevű (Tata Consultancy Services) cégnek
dolgozom, akikhez (elsősorban) azért jelentkeztem, mert gyakorolni
akartam az angolt, de már vagy négy hónapja nem tudnak munkát adni
nekem. Csak fizetnek, mint a többi programozót. "Reggel" fél
tizenegyre járok "dolgozni". Két órát internetezek, aztán:
ebédidő (ahogy már említetettem: két óra, legalább). Fél ötig
internetezek, aztán megyek haza. Napi négy órát töltök a
munkahelyemen (és ezért 8 órás, egész szép fizut veszek fel.)
Szóval éppen telefonálok, amikor, velem szemben, feltűnik Moldova
György. Bőr aktatáskát tart a kezében, öregnek (őszhajúnak), és
megtörtnek tűnik. A metróból jön éppen kifele és a 2-es villamos
megállója felé tart. (Ugyanott állok, ahol később egy közlekedési
baleset tanúja is voltam, én hívtam a mentőket, 7 percig tartott amíg
kiértek, mértem, a csávó a 2-es megállójából akart átfutni a metróhoz,
elütötték, fekve maradt, de túlélte.) Szóval ott állok, mint a
sóbálvány, mert (mert Moldova György majdnem összes riportregényét
olvastam, "Akit a mozdony füstje megcsapott", "Bűn az élet", "Ég a
Duna", "Magyarország Szenybemenetele", stb., és többet tudtam meg
Mo.-ról (és az életről), mint bárhonnan másról, szóval: nem jutok
szavakhoz.) El akarom tenni a mobilt és hirtelen, komolyan, ki
akarom nyújtani a kezem, (két méter magas vagyok, nem lehet nem
észrevenni), erősen, "satuszerűen", meg akarom szorítani Moldova György
kezét, és csak annyit mondani: "...". De nem jön szó az ajkamra
(mint a szerencsétlen Petőfinek), még a mobilt se teszem el, megijedek,
úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, felnevetek (pedig semmi
vicceset nem mondanak éppen), elnézek "balra, fel". De pont piros
van a zebrán, Moldova György megáll, előttem egy méterre, elnéz
mellettem, én meg hülyén csevegek a mobilon és közben arra gondolok mit
gondolhat rólam Moldova György. Pedig nem úgy van, nagyon nem úgy
van!!! (Na jó, egy kicsit, talán ..., talán ...)
|
| 2005. július 26., kedd |
|
| »
| |
|
| |
Hearts and Minds
Most néztem meg a Hearts and Minds című,
a vietnámi háborúról szóló dokumentumfilmet. Azért hallottam
róla, mert 1974-ben Oscar díjat kapott. (Korának Michael Moore-ja
lehetett a film készítője.) Nem találok szavakat. Olyan
párbeszédek és monológok hangzanak el, amelyeket egyszerűen kitalálni
se lehetne. A film végére megértettem, hogy a vietnámi háborút a
jóisten se akadályozhatta volna meg. Mindenkinek ajánlom
figyelmébe. Idézetek a filmből:
(Dzsungel, gépfegyverek ropognak, csupa sár minden.)
AMERIKAI KATONA
(földön fekve, szív egyet a cigijéből)
I hope they'll get us out of here.
I'd be so glad to go home.
... I don' know ... It's the worst shit
we've been in since I've been in
Vietnam.
RIPORTER
(mikrofont tart a katona orra elé)
You think it's worth it?
AMERIKAI KATONA
Yeah I ... I don' know. They say we're
fighting for somethin'. I don' know.
---------------------------------
(A képen éppen azt láthatjuk, hogy szétbombázzák
a dzsungelt, napalmot dobnak le, géppuskázzák
a fűkunyhókat. Majd vált a kép és egy pilótát
láthatunk.)
PILÓTA
Some people enjoy it, some don't.
Some just go and do it as a job.
It's a daily grind.
RIPORTER
What is it to you?
PILÓTA
(elmosolyodik)
I enjoy it.
|
| 2005. július 17., vasárnap |
|
| »
| |
|
| |
Arranging a single flower in a vase
Tamás
Gáspár Miklós sajnos nem tud vitatkozni. A cikkei a kedvenceim
közé tartoznak, de ha élőben kell megvédenie az álláspontját, hát, nem
szerepel valami fényesen. Úgy képzelném, hogy egy filozófus
legalább is Szókrátész stílusában képes érvelni, szellemes kérdésekkel
rávezetve gyanútlan beszélgetőpartnerét álláspontjának látványos
ellentmondásaira és tarthatatlanságára. Akárcsak egy jó amcsi
ügyvéd aki, kivételesen, igaz ügyért száll harcba. Az iraki
háborúról vitatkozott
TGM és egy magyar tábornok. Még engem sem győzőtt meg arról, hogy
a háború igazságtalan és Magyarországnak azonnal ki kellene
vonulnia. Zavaros, kapkodó, könnyen hergelhető, idegesítően
tanárbácsis helyreigazításokkal (a vita lényegét nem érintő
apróságokban: "Fukuyama nem japán, hanem japán származású, harmadik
generációs, baptista amerikai."), hangzatos általánosításokkal ("a
globális kapitalizmus maga a terror", "Putyin elnök? Ki veszi komolyan
Putyin elnököt?")
amelyekbe még a hülye is bele tud kötni és így teljesen erőtlenné
válnak. Az meg már teljesen elképesztő, hogy többször is előkerül
egy alvita, ahol is a tábornok az erősek igaza mellett érvel
(pontosabban: tényként fogadja el azt) és Tamás Gáspár Miklós,
foglalkozása szerint filozófus, vallása szerint protestáns keresztyén,
nem tudja röhögve asztal alá érvelni a legvitriolosabb riposztokkal és
a legszívbemarkolóbb példázatokkal. Miért elképesztő?
Azért, mert még nekem is, aki aztán tényleg nem sok filozófiai művet
olvasott, szóval még nekem is berémlenek Plátó Köztársaságának nyitó
fejezetei, ahol pont arról folyik a vita, Szókrátész vezetésével, hogy
mi az igazság? Az egyik résztvevő álláspontja szerint az amit az
erősek tesznek. Más szóval, tankönyvi példával állunk
szemben. Akkor meg mi ez a szerencsétlenkedés? A legjobbtól
a legjobbat várjuk el!
|
| »
| |
|
| |
Farkasházy, Tolsztoj, Wagner
Annak idején lelkes Hócipő
olvasó voltam, így több alkalommal és hosszasan értesülhettem
Farkasházy Tivadar lelkes Wagner szeretetéről. A Bayreuth-i
beszámolók, a különc Wagner életének részletei, a napokon át tartó
operaelőadás élményeinek ecsetelése, mind-mind visszatérő témák voltak
az újságban (kéthetilapban.) Most fejeztem be Tolsztoj "Mi a
művészet?" című könyvecskéjét. Ebben a modern művészetet bírálja
nagyon keményen, pontosabban, azt amit általában modern művészetnek
szokás nevezni. Egyik vesszőparipája Wagner híres operája, a
Nibelung gyűrűje. Leírja az opera egy moszkvai előadását, amire,
barátai unszolására, ő is elment. Gyilkos. Amikor Uj Péter
gúnyolódik valamin, az lehet halálosan pontos, de az ország ha egy
százaléka érti (a belterjes szövegek és utalások miatt) és ennek fele
se fogadja el mint helytálló kritikát. Amikor Tolsztoj ír az
operáról, abban az a vérfagyasztó, hogy az ő leírásában Wagner művének
hibái a maguk vakító pőreségükben mutatkoznak meg, ugyanakkor csak
annyit tesz, hogy a legegyszerűbb szavakkal leírja amit látott és
hallott. És miért nevezem gyilkosnak? Azért mert Tolsztoj
leírásában Wagner operája nem rossz, hanem, ami sokkal rosszabb,
nevetséges és értelmetlen. Azért írom mindezt, mert amikor
Farkasházy áradozott Wagnerről, akkor az opera és a történet csak
részleteiben mutatkozott meg, amiből számomra valami nagyszerű, és
grandiózus sejlett fel. Amikor Tolsztoj összefoglalásában végre
teljes egészében elolvashattam miről is szól a mű, egyszerűen nem
hittem a szememnek. Se füle, se farka az egésznek. Na mindegy, a
zene ettől még lehet jó. (Vagy csak Tolsztoj volt túl kegyetlen.)
|
| »
| |
|
| |
Kamikaze
Japán
barátnőmet meglátogatta egy kínai barátja Tajvanról. Vacsora
közben a kínaiak és a japánok családfelfogására terelődött a szó.
Mindkét kultúrában a szülők szava szent, csak tisztelet illeti meg
őket. Ellentmondani a szülőnek a legnagyobb neveletlenségnek
számít. Mégis, a két ország különbözik, magyarázta a kínai
vendég. "Tételezzük fel," mondta, "hogy a szüleid és a kisfiad
fuldokolnak a medencében. Te kit mentenél ki először?" Rövid
gondolkodás után Yoshiko így válaszolt: "A kisfiamat." "Na látod, én a
szüleimet." "Miért?" - kérdezte Yoshiko. "Mert gyerekem lehet még több
is, de apám és anyám csak egy van." Miután a vendég hazautazott Yoshiko
ezt mondta nekem: "Ha a kisfiam fuldokolna és nekem dönteni kellene,
hogy kit mentek ki először, akkor azt hiszem a szüleim megfognák egymás
kezét és nem küzdenének tovább."
|
| 2005. július 15., péntek |
|
| »
| |
|
| |
24 hours straight
Most
hétvégén volt a két héttel ezelőtti programozó-verseny második
része. Csavartak egyet a specifikáción és a csapatoknak 24 órájuk
volt, hogy módosítsák a programjaikat. Mivel már vége a
versenynek, azt hiszem nyugodtan írhatom: jó tapasztalat volt, sokat
tanultam belőle. Ad 1: makacs vagyok és túlvállalom magam, ad 2:
a szkriptező-nyelvek (Tcl különösen) lassítják a fejlesztést (és emelik a vérnyomást), ad 3: CVS
nélkül ne indulj útnak, ad 4: az objektum-orientáltság (Java 1.5) már
nem is olyan menő (különösen ha már láttál menőbbet), ad 5: egy olyan
nyelv, ami baromi könnyen segfaultol
(C-re gondolok) az egyszerűen már anakronisztikusnak hat a XXI. század
elején. Mindehhez még azt tenném hozzá, hogy az én javaslatomra SOAR-t
próbáltunk használni a rabló stratégiájának leírására. Ez jó
ötletnek tűnt (hiszen a Soar elvileg pont erre lett kitalálva), de az
integrálás rohadt sok időtt elvitt és mindezek után a várt haszon
elmaradt: túl könnyű volt olyan szabályrendszert írni ami egymásnak
ellentmondó parancsokat tartalmazott, a szabályleíró nyelv baromi
primitív volt, és még lassúcska is volt az egész. Utólag átgondolva,
egy olyan keretrendszerre lett volna szükség, amiben tömören lehet
leírni és ellenőrizni döntési fákat. Elsők nem leszünk, az
biztos. Csak azon izgulok, hogy legalább ne
diszkvalifikáljanak. (Ha a program lefagy, akkor vége.)
|
| »
| |
|
| |
Az óceánról
Mielőtt Floridába jöttem,
azt hittem, hogy az óceán mindig hullámzik. Néha kicsit (méteres
hullámok), néha nagyon (több emeletnyi hullámok.) Továbbá azt is
képzeltem, hogy a tenger kék és áttetsző. Gyorsan kiderült, hogy
ez nem így van. Errefelé (Melbourne Beach, Indialantic Beach) a
tenger zöldes-szürke, nagyon ritkán áttetsző, többnyire nem
hullámzik. Nem hullámzik: síma mint egy tó, de teljesen.
Egyszerűen hihetetlen, de tényleg így van: ameddig a szem ellát,
majdhogynem tükörsíma a felszín. Még valamit megtanultam: az
óceán minden egyes alkalommal egy kicsit más. Hol habzik a víz,
hol nem, hol erős sodrás van, hol nincs, hol gyorsan mélyül, hol nem,
hol hideg, hol meleg, hol büdös, hol szagtalan. Ma viszont olyan
volt, amilyen eddig soha: kék! És áttetsző! Továbbá nem habzott,
és nem volt büdös. Amikor megérkeztem a tengerpartra egyszerűen
nem hittem a szememnek: vakító kék ég, szinte merőleges napsütés, és a
tenger olyan gyönyörű volt, mint egy képeslapon. Mondjuk hullámok
nem nagyon voltak, de amikor igen, azok is a szebb fajtából: nem volt
szél ami elkenje, ezért tökéletes alakot tudott ölteni, hófehér (!)
tarajjal, miután átbukott. Olyan ritkán van minden együtt,
gondoltam készítek egy bejegyzést.
|
|
|
 |
|
|
Nick
E-mail